08. Testvéri szeretet

Drágáim! Igen, tudom, hogy sokat késtem, de vizsgáim voltak, aztán újra beindult a suli, és mire észbe kaptam, már tavasz is lett. De eldöntöttem, hogy ez így nagyon nem mehet tovább, ezért megemberelem magam, már egy baszogató tisztet is felvettem, és hetente hozok friss részt. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de menni fog. Mindent megteszek az ügy érdekében. Úristen! Szavakkal nem tudom nektek kifejezni, hogy mennyire köszönöm a visszajelzéseket. Leírhatatlanul hálás vagyok nektek. ♥ Jó olvasást hozzá mindenkinek, és ne feledjétek, komizni ér ;)

Ui: Személy szerint én imádom a rész második felét.

Merci

Molnár Kornélia

Testvérnek lenni, ez nem azt jelenti,

hogy külsőleg hasonlíttok egymásra.

A testvéri kapcsolat nem külső

hasonlatosságban rejlik.

Úgy felszállni a vonatra, hogy ne forduljak hátra, és ne vessek még egy pillantást Pongóra, talán a legnehezebb döntésem volt, amit eddigi életemben meghoztam. Nem a búcsúzás miatt, hiszen az előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezne, és elszakítana minket egymástól, hanem mert nem tudnék ránézni anélkül, hogy ne sírnám el, hogy ne gondolnám meg magam, ne állnék le vele veszekedni, amiért erre az őrült ötletre rábeszélt. Akkor nem tudnám elengedni, nem lennék képes arra, hogy lezárjam az életemnek ezt a szakaszát. Mert hiába nem mondtam ki, de azzal, hogy most elmegyek, nemcsak a múltamnak intek búcsút, hanem neki is. Ettől pedig a szívem facsarodik össze, miközben mintha milliónyi kést döfnének bele, amiket egyesével megforgatva a legkínzóbb fájdalmat okoznák vele.

Annyira idióta vagyok! Nem így kéne felfognom ezt az egészet. Az isten szerelmére, nem halt meg! Csak kilométerekre lesz tőlem, és ha bármi bajom van, elég csak felhívnom őt, és azonnal beszélhetek vele, ahogy az egyetem alatt is tettük. Semmi sem fog változni, az életemből sem kell kitörölnöm csak azért, mert új fejezetet akarok kezdeni, és úgy tenni, mintha a múltam meg sem történt volna. Mintha az a sok rossz, csak egy álom lett volna, amiből végre felébredtem, és a fájdalom, amiket eddig átéltem, egy csapásra elmúltak. Mostantól csak mosolyognom kell, és a legtökéletesebb álarcot felvennem, amin senki se láthat át, hogy senki se olvashassa le az arcomról vagy olvashassa ki a szememből azt, amit el akarok rejteni előlük.

Olyan egyszerűnek hangzik ez, nem igaz? Megszabadulni az érzésektől, elfelejteni a gondokat, és gondtalanul élni, akár a gyerekek. Akár egy második gyerekkor. Azonban ez mégsem garancia arra, hogy az első akadálynál ne futamodnék meg, és ne akarnék egyenesen hazarohanni, mert az lenne az egyszerűbb, a könnyebb megoldás. Csak menekülni a problémák elől, úgy tenni, mintha azok nem is léteznének, és továbbra is abban a hitben élni, hogy az égadta világon minden a legnagyobb rendben van, sőt már semmi sem romolhat el, mert már nincs minek elromolnia. Akár egy tökéletes életben. Kár, hogy a valóságban ilyen nincs, és erre mindig a legfájdalmasabban emlékeztet minket. Például egy szerettünk váratlan halálával.

– Elmész? – kérdezi meglepetten, s bár próbálja palástolni, mégis hallom az aggodalmat a hangjában.
– Csak nem lehetünk örökre haragban! – Igyekszem lazán kezelni a dolgot, amikor én is tudom, hogy ez egy óriási lépés mindkettőnk részéről. Lídia nyújtotta a békejobbot, és rajtam múlott, hogy egyáltalán elfogadom-e. Amihez ugyan Pongó közbenjárása is kellett, de enélkül valószínűleg Lídia esküvőjén kellene szembenéznünk a másikkal, már ha meghív az ő nagy napjára.

– Olyan büszke vagyok rátok, Korni! – mondja meghatódottan.

Anya eleinte azt hitte, hogy csak egy kis testvéri civakodás van köztünk, de hamar rájött, ettől többről van szó. Nemcsak azon kaptunk össze, hogy engedély nélkül felvettük a másik ruháját, vagy mindkettőnknek ugyanaz a pasi tetszett meg, és rajta ment a huzavona.

Elkeserítette a kialakult helyzet, de a legnagyobb szívfájdalmat azzal okoztuk neki, hogy a meghitt, békés és addig szeretettel teli karácsonyát tönkretettük. Nem igazán fértünk meg egy szobában, egy kedves szavunk se volt a másikhoz, és a feszültség sose szűnt meg köztünk. Bár anya reménykedett benne, hogy legalább egy este erejéig félre tudjuk tenni az ellentéteket, na meg a büszkeségünk, de ez sajnos sosem következett be.

Utáltam emiatt magunkat, ezért kárpótlásul mindig igyekeztem olyan ajándékot választani neki, ami elfeledteti vele a köztem és Lídia közti ellentétet, és legalább egy kis időre mosolyt csal az arcára, holott mindvégig tudtam, hogy akkor lenne a legboldogabb, ha kibékülnénk.

– Hívj fel, amint megérkeztél.

– Az lesz az első dolgom – ígérem meg neki, s mielőtt folytatnánk egy szívszorító beszélgetéssel, amiből Ricsi és a baleset se maradna ki, ahogy az sem, hogy mi történt velem az elmúlt időben, elköszönök tőle, és bontom a vonalat. Mert még nem akarok vele ezekről beszélni. Nem akarom, hogy csalódjon bennem.

Hosszú útnak nézek elébe.

Elkeseredetten felnyögök a több órás út gondolatától, mert a nővéremnek a világ végére kellett költöznie, s ha most nem venne körül ennyi ember, valószínűleg nem túl nőiesen csapkodnék, és az előttem lévő széket püfölném, mint egy elmebeteg, aki most szabadult az elmegyógyintézetből, és most éli ki addig elfojtott vágyait.

– Ennyire látványosan azért ne szenvedj, Korni! – nevet fel mellettem valaki. Oldalra pillantok, és akkor meglátom egykori legjobb barátnőmet, aki ezerwattos mosollyal ajándékoz meg. Kár, hogy a mosolya nem ragadós. Nem sokat változott. Barna haja hullámosan omlik vállára, és sokkal rövidebb, mint ahogy emlékeztem rá, hiszen épphogy leér a kulcscsontjáig, sőt a stílusa is sokkal kifinomultabb lett az évek során. Ezt mi sem tükrözi jobban, mint ahogy feldobta az egyszerű sötétkék farmer és fekete atléta kombinációját egy vajszínű blézerrel és egy fekete magassarkúval. Sminkje mondhatni visszafogott, ha nem vesszük figyelembe a vörös rúzzsal kikent száját és mandulavágású szemét, amit a cicás tusvonal csak jobban kiemel. – Rég találkoztunk.

– Nem is emlékszem, mikor volt. – Valami mosoly félét erőltetek magamra, és várom a pillanatot, mikor mondja azt: jó volt látni, de még meg kell keresnem a helyemet.

– Most, hogy mondod… – gondolkozik el. – Nekem sem rémlik.

Menj el! Menj el!

Olyan erősen szuggerálom őt, miközben nonverbális kommunikációmmal igyekszem a tudtára adni, hogy ideje mennie, mert nem szeretnék tovább társalogni vele, de mintha egy halnak beszélnék. Észre sem veszi.

– Örülök, hogy újra láttalak... – kezdek tőle búcsúzkodni, amikor a mellettem lévő üres helyre lehuppan.
Ne! Mondd, hogy ez egy rossz vicc, és nem kellesz egész úton elviselnem a társaságát.

– Még ne vegyél könnyes búcsút – kap drámaian a mellkasához.

Ez remek! Ettől jobb már nem is lehet ez az utazás.
Ő beszél, míg én a téma iránti legkisebb érdeklődésemet se mutatom ki, inkább a mellettünk elsuhanó tájat csodálom, vagy a táskában kotorászok, mintha annyira keresnék valamit, és várom a csodát, hogy mikor jön rá, nem én vagyok a megfelelő beszélgetőpartner a számára.
Egyszer majdnem sikerül kiborítani a táska tartalmát, és amikor ez bekövetkezik, akkor pillantok meg egy fehér papírt vagy legalábbis annak látszó dolgot, amit máskor észre sem vennék.
A levél!

Mint valami félőrült halászom ki a táska legmélyéről, amivel néhány utas figyelmét magamra vonom, akik furcsán méregetni kezdenek. Ezzel csak az a gond, hogy a mellettem ülő lány, aki eddig megállás és levegővétel nélkül egyhuzamban beszélt, hirtelen abbahagyja, és a kezemre pillant.

– Mit szorongatsz a kezedben? – teszi fel kíváncsian a kérdést.

– Ez csak egy levél – rántom meg a vállamat, mintha semmiség lenne a borítékban, nem pedig Ricsi levele, amit bármennyire is meglepő, de még mindig nem tudtam elolvasni. A kifogásokat kerestem mindennap, még akkor is, amikor egy pillantást vetettem rá, és nem kellett sokat győzködnöm magam arról, hogy még nem állok készen a tartalmának megismerésére, mert még túl friss a seb. Ócska kifogás, tudom, de kellett az idő, mielőtt végleg elengedem.

Igaz Pongó, de még a pszichológusom is azt mondta, hogy a halogatás nem a legjobb megoldás, és csak újra felszakítom vele a már majdnem beforrt sebeimet, de nem akartam elengedni őt. Legalábbis még nem. Mert azzal, hogy kibontom a levelet, és elolvasom, válaszokat kaphatok a kérdéseimre, amiket oly’ régóta keresek, és nem utolsó sorban a lelkem is megnyugodna, elfogadnám, hogy elment. Megszűnne az a görcsös érzés, és helyette valami furcsa melegség járná át a testemet, amit szavakkal nem is tudnék leírni, olyan megmagyarázhatatlan, olyan kézzelfoghatatlan lenne, mint valami természetfeletti jelenség. Ez pedig nem más, mint az elengedés.

– Akkor nem ilyen görcsösen fognád – feleli szórakozottan. – Tánciskolai felvétel eredménye?

– Nem – válaszolok a kérdésére. – Ricsitől van.

Meglepettségében valami furcsa hangot ad ki, ami gondolom egy ó lenne, de inkább hasonlít egy rekedt macska nyávogására.

– Hogy vagy? De őszintén.

– Jól, azt hiszem. – Válasz gyanánt csak megrázza a fejét.

– Szóval még mindig azt mutatod a világnak, hogy jól vagy, semmi bajod, közben majd megőrülsz a fájdalomtól, az elfojtott érzésektől.

Hiába szakadt meg a barátságunk, hiába nem beszéltünk már jó pár éve, és bármennyire is furcsa beismernem, de ő még mindig ismer, s valamilyen szinten még mindig a barátom.

– Megfogadsz egy tanácsot? – Érdeklődve pillantok rá. – Ne csináld ezt! Tudom, hogy könnyebb nem beszélni róla, úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de ezzel csak magadnak ártasz. A végén, mint egy ébredező vulkán tör ki, és amit eddig oly’ gondosan eltemettél, hirtelen a felszínre kerül, s maga alá temet.

ღღღ

Lídia volt olyan kedves, hogy értem jött az állomásra, azonban egy szián kívül többet nem beszéltünk. Hogy a házáig vezető út ne legyen kellemetlen, halkan ment a rádió, de a köztünk lévő feszültséget így sem szüntette meg.

– A kedvencedet csináltam.

Vagy inkább az egyetlen kaját, amit nem éget oda, amitől a konyha nem úgy néz ki, mint egy őrült vegyész laborja a legutóbbi sikertelen kísérlet után.

– Kivennél két poharat?

– Persze. – Már nyitom is ki a szekrényt, amikor hirtelen a karom után kap, nekem pedig csak ekkor esik le, hogy a baleset sebeit eltakaró karkötőimet otthon hagytam.

A francba!

Pár másodpercig kezemet tanulmányozza, több szemszögből is megnézni, mintha valami műalkotást tartana a karmai közt, majd végigsimít bőrömön, hogy meggyőződjön, nem-e hallucinál, és tényleg csúnya vágások éktelenkednek a sima bőrfelületen.

Nem kérdez semmit, nem mond semmit, de olyan undorral néz rám, mint eddig soha. Talán még meg is vet. Pedig semmiről sem tud, arról meg pláne nem, hogy mikor és hogyan kerültek azok a hegek a karomra.

– Sikertelenül végrehajtott öngyilkossági kísérlet? – Végre hajlandó rám nézni, de a pillantása, a grimasz az arcán… látszik rajta, hogy elítél, hogy megbánta a „béküljünk ki a testvérünkkel” projektet, s hogy legszívesebben egy pszichiátriába küldene kezeltetni.

– Bármit is mondanék, nem hinnéd el, igaz? – sóhajtok fel elkeseredetten, hiszen a lelkem mélyén érzem, hogy Lídia elkönyvelt egy öngyilkosságra hajlamos, labilis érzelmi állapotú személynek. Aki bármit mondhat neki, legyen az, akár az igazság is, nem hiszi el.

– Anyáék tudják, hogy vagdosod magad?

– Ha a hegekre gondolsz, akkor arról igen. – Próbálom megőrizni a hidegvérem, és nem egyből a torkának esni, hogy aztán kikelve magamból, kiadjak magamból mindent. Hogy elmondjam neki, mennyire rossz testvér volt, mennyire rosszul esett, mikor úgy tett, mintha én nem ültem volna abban a kocsiban, vagy mikor engem okot Ricsi haláláért. Legszívesebben ordítanék vele ezzel kiadva magamból az összes fájdalmat, amit az évek során ő okozott nekem.

– Nem csodálom, hogy még mindig pszichológushoz jársz – mondja gúnyosan. – De fojts el továbbra is mindent, hogy a jobb kezed is úgy nézhessen ki, mint a bal. De ha akarod szívesen segítek.
– Nem tudsz semmit! – csattanok fel.

– Hadd találjam ki! Ha úgy teszel, mintha a problémád nem létezne, akkor megszűnik, nem igaz? Na, ne nevettess!

– Úgy, mint te, igaz? – mosolyodok el gúnyosan. – Én is csak gondot jelentettem a számodra, egy nyűg voltam neked, akiről nem vettél tudomást. De nem szűntem meg létezni.

– Sajnos.

– Azt kívántad a baleset után, hogy haljak meg? Hogy többet ne kelljen velem foglalkoznod?

– Az isten szerelmére, Korni! Az orvosok szinte lemondtak rólad, én meg nem tudtam tétlenül ülni az ágyadnál, és reménykedni, hogy magadhoz térsz.

Mások, úgy értem az átlag emberek, ilyenkor pont azt az egy dolgot nem tudják feladni. Hisznek a lehetetlenben, valamiféle csodáért imádkoznak, hátha beteljesül, és amikor megtörténik, szóhoz sem jutnak örömükben. Mert ők sosem adják fel a reményt, mert hisznek abban, hogy azzal, hogy felkel a nap, megcsillogtatva az új nap, új sugarait, egy újabb reményteli nap vár rájuk, amikor is bármi megtörténhet, még a lehetetlen is. A kómás beteg magához térhet, a szervátültetésre váró új szervet kap, és a legnagyobb csoda, ami a szülőket érheti: megszületik a makkegészséges gyerekük, akire igazi kincsként tekintenek.

– Szóval lemondtál rólam. – Könnyek csípik a szememet, Nem tudom honnan gyűjtök erőt, hogy sikerül feltennem a kérdést anélkül, hogy hangom elcsuklana, de valahogy mégis sikerül kinyögnöm, és büszke vagyok magamra, hogy válasza hallatán nem vágtam hozzá a tányért, és borítottam rá az asztalt. – Csak azt vártad, hogy mikor mondják el, hogy meghaltam, igaz?!

– Igen! Azt kívántam, bár ne térnél magadhoz. Most boldog vagy?

Nem!

– Azt hiszem rosszkor jöttünk.

Mindketten a hang irányába kapjuk a fejünket, míg Lídia sokkoltan nézi a betolakodókat, és azon töpreng, hogyan tudná kimagyarázni magát anélkül, hogy lebukna, hogy én a testvére vagyok, addig én legszívesebben hazáig menekülnék innen egyenesen Pongó biztonságot nyújtó karjaiba.

Erőszakosan letörlöm könnyeimet, majd felállok, és se szó, se beszéd az ajtó felé indulok, de mielőtt átlépném a küszöböt, hogy elvesszek az éjszakában, belebújok piros convers cipőmbe, lekapom a fogasról a farmerdzsekim, s már távozom is. Nem érdekelnek a hátamba lyukat égető pillantások, csak minél távolabb szeretnék lenni attól a személytől, akit a nővéremnek mondhatok.

ღღღ

Ha most otthon lennék, akkor céltalanul elindulnék valamerre, és addig meg sem állnék, addig rónám az utcákat, amíg le nem nyugodnék, míg nem érzem úgy, hogy üres a fejem. Azonban egy ismeretlen helyen nem ez a megfelelő időpont a város vagy a környék felfedezésére, és bármilyen csábító is a gondolat, hogy Lídiára a frászt hozzam az eltűnésemmel, inkább a kert egy rejtettebb zugában húzódom meg.

– Mindig tudod, hogy mikor kell felhívni. – Nem tudom, hogy csinálja, vagy honnan tudja, de mintha velem kapcsolatban lenne egy hatodik érzéke, mert mindig ráérez, hogy mikor van szükségem rá. Mikor kell felhívnia.

– Pongó akart telefonálni, mert a drága hős szerelmesünk aggódott érted, mivel még nem jelentkeztél, de velem kell beérned. – Ezek szerint nem ő az. – Tudom, tudom, nem kell mondanod. Nem foglak pillangónak, tetűnek sőt még popcornnak sem szólítani.

Nevetés hallatszik a vonal túlsó végéről, amit egy barom vagy megjegyzés követ, és a következő pillanatban valami vagy inkább valaki a földön köt ki. Legalábbis a hangokból erre következtetek, bár ki tudja, hogy mit művelnek a vonal túlsó végén. Az is lehet, hogy épp most rombolják le a házat, vagy valamelyik idióta játékukkal játszanak, és annak érdekében, hogy nyerjenek, nem riadnak vissza pár piszkos trükk bevetésétől sem, mint a másik lelökése a kanapéról.

– Akarom én tudni, hogy mit műveltek?

– Földet – érkezik a válasz valamelyik nagyokostól. Bár a tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy az öcsém az.

– Parasztok vagyunk. Parasztkodunk. – hallatszik egy igen értelmes megjegyzés Bence válaszára.

– Hé, ez lealacsonyító velünk szemben – háborodik fel Ákos. Igen, ez határozottan az ő hangja. – Sőt diszkriminatív, ha úgy vesszük. Földművesek vagyunk, nem parasztok.

– Mióta ismersz olyan szavakat, hogy diszkriminatív? – szólal meg a harmadik ördögfióka.

– Én igenis művelt vagyok, ha nem látnád.

– Igen, földművelt – süt el egy igen béna poént Robi.

– Haha, nagyon vicces vagy. Röhög a vakbelem.

A beszélgetésük további része elhalkul, míg végül már nem hallom őket. Valószínűleg Bence átment egy másik szobába, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

– Bocsi. Ma nagyon elemükben vannak a rögtönzött házi fifa mérkőzés miatt – szabadkozik haverjai miatt Bence, amire semmi szükség. Az évek alatt már megszoktam, hogy ilyenkor rájuk sem lehet ismerni, és jobb külső szemlélőnek lenni, távolról figyelni az eseményeket, mert ha ők hárman beindulnak, jaj, a másiknak. Nem viccelek. Szokásuk szándékosan akadályozni a másikat, kikapcsolni egymás kontrollerét, egy igen elegáns mozdulattal megismertetni a másikkal a földet a kanapé helyett, és ha úgy alakul a dolog, ketten összefognak egy ellen, és aki egyedül marad, megszívja. Rendszerint ilyenkor kötnek fogadásokat, és a vesztes felet jól leégetik. Egyszer Ákosnak szurkolólánynak kellett öltöznie, melltartóját ki kellett tömnie, sminkkel és parókával felvértezve járta a köröket a téren, és úgy kellett megszereznie azoknak a telefonszámát, akikre az ellenfelei rámutattak. Természetesen a produkció a neten landolt, és pasikkal kellett leginkább flörtölnie szegény flótásnak. – Milyen Lídiával?

– A pokol ehhez képest maga a mennyország – sóhajtok fel elkeseredetten, de ha most mellettem lenne, valószínűleg azt mondaná: nem lehet olyan rossz. Ez sokkal rosszabb, mint azt ő el tudja képzelni.

Mit meg nem adnék azért, ha most otthon lehetnék!

– Meglátta a hegeket a kezemen – kezdek bele az élménybeszámolómba –, és megkérdezte, hogy sikertelenül végrehajtott öngyilkossági kísérlet nyomai-e azok. Tudod, nem is ez fájt a legjobban, hanem az, ahogy rám nézett, olyan undorral, olyan megvetéssel, mint még eddig soha és amit azután mondott… Azt kívánta, bárcsak meghaltam volna. – Válasz nem érkezik rá, és ha nem hallanám a szuszogását, azt hinném, hogy megszakadt a vonal, vagy lerakta. Valószínűleg nem tudja, hogy mit mondjon rá, vagy épp magyarázatot, mentséget keres Lídia viselkedésére. De bármi is legyen hallgatásának az oka, remélhetőleg nem intézi el egy: Korni, Lídia nem úgy gondolta mondattal.
– Manó – beceneve megmosolyogtat –, ne akadj ki, de nem hagy nyugodni a kérdés. Ugye, egyszer sem próbálkoztál azzal?

Szándékosan nem mondja ki a szót, de pontosan tudom, hogy mire gondol.

– Nem.

De gondoltam rá, nem is egyszer, és amikor alkalmam lett volna rá, nem tudtam megtenni, mert egy hang a fejemben visszatartott.

– Jó – sóhajt fel megkönnyebbülten vagy talán gondterhelten. Az igazság az, hogy nem tudom eldönteni, hogy most melyik, de bármelyik is legyen az, aggódik értem, és ezt a beszélgetésünk alatt végig éreztem. Nem hiába ő hívott elsőként, nem pedig Pongó. – Most pedig hívd fel Pongót, húgi!

– Nem vagyok a húgod – morgom.

– Dehogynem! – Ezzel pedig kezdetét veszi a „de nem – de igen” szópárbajunk.

Sajnos, mindketten túl jók vagyunk benne, és ami a filmekben működni szokott összezavarás, hogy a másik azt mondja, amit neked kéne, te pedig az övét, nálunk nem válik be. Általában addig folytatjuk ezt, míg az egyikünk rá nem un, vagy míg mások nem szólnak ránk, hogy ideje lenne befejezni.
- Miért is vagyok az? – sóhajtok fel megadóan, hogy ezzel végre lezárjam a vitánkat, ami percek óta tart.

– Mert a csajok buknak a húgukat védelmező pasikra – adja meg a választ a kérdésemre. – Ettől csak még ellenállhatatlanabb leszek.

– Hát persze! – Szemforgatással díjazom válaszát, amit ő ugyan nem lát, de ismer annyira, hogy tudja, ez a reakcióm rá.

– Komolyan, Korni, gondolj csak bele! Az a sok csaj, legyenek szőkék vagy barnák, vörösek vagy feketék, amint meghallják, milyen odaadó báty vagyok, és meglátják a bugyinedvesítő mosolyomat, elalélnak tőlem. Sőt egyenesen a karomba vetik magukat.

– Nem vagy normális – nevetem el magam.

– Egészséges, fiatal férfi vagyok, aki gondol a nemi életére is, ha ettől nem leszek normális, hát legyen.

– Hiányozni fog a hülye fejed. – Íme az igazi testvéri szeretet. Néha összekapunk, van, amikor oltjuk a másikat, vagy szívatjuk egymást, sokszor a másik idegeire is megyünk, de hé, nála jobb bátyámnak kikiáltott öcsém nem is lehetne. Ő még Lídiát is képes lenne pótolni, csak a csajos beszélgetésekre még nem áll készen.

– A tiéd is, Korn, PopKorn. – Nem látom, de így is tudom, hogy most a legpimaszabb mosolyával ajándékoz meg.

– Ezért még számolunk!

Nem hívhat így!

– Ahhoz előbb haza kell jönnöd – nevet fel ördögien, mert tudja, hogy az egy ideig nem fog bekövetkezni. Mert hiába maga a pokol Lídiával lenni, mégis megnyugtató olyan helyen lenne, ahol nem ismer senki, ahol az ég adta világon semmit se tudnak rólam. Meg amúgy is! Csak egy nyárról van szó, és az, mint köztudott, igen hamar elszáll. – Szia, hugicám! – Azért is így köszön el, hogy utoljára még ezzel is bosszantani tudjon, és mielőtt egy epés megjegyzést tehetnék, már le is teszi a telefont. Igazán kedves.

Alig telik el pár másodperc, és egy üzenetem érkezik Pongótól, amit mosolyogva nyitok meg.

„Minden rendben, Pillangóm?”

Nem. Semmi sincs rendben.

Ujjam már a híváson van, de aztán meggondolom magam, és inkább csak az sms-ére válaszolok, amit legalább háromszor átírok. Na, nem azért, mert nem akarom, hogy tudja az igazat, de holnap pénzügyi jog vizsgája lesz, és nem akarom, hogy velem foglalkozzon a tanulás helyett.

„Igen. Reggel beszélünk, Szöszim.”

„Nevezz még egyszer szöszinek, és olyat mutatok, amitől még a te hajad is kiszőkül ;)”

07. Elengedni

Drágáim! Nem nagyon szeretnék magyarázkodni a késés miatt, de az elmúlt időszak nehéz volt, és még csak most jön a java. DE készülök egy karácsonyi novellával, ami Korni és Ricsi egyik karácsonyát mutatná be, persze, ha érdekel titeket. Úristen, el se tudom hinni, hogy ennyien írtatok a legutóbbi részhez, ígérem azonnal válaszolok rájuk, csak az én drága barátnőm idegét nem szeretném már tovább húzni. Köszönöm, eszméletlenek vagytok! Nagyon hálás vagyok nektek ♥ Jó olvasást hozzá mindenkinek, és ne feledjétek, komizni ér ;)

Merci

Molnár Kornélia

Annyira könnyű nemet mondani és annyira egyszerű ott maradni,
ahol tartunk, nem változtatva az életünkön… viszont millió példa van arra,
mennyi minden jó alakulhat ki, ha mégse adjuk fel...
ha élünk az adott pillanattal, ha jön a lehetőség, akkor álljunk elébe…

– Biztos vagy benne? Tudod, még mindig visszafordulhatunk, nem kell megtenned – mondja, miközben egy bizonytalan lépést tesz az ajtó felé, de szeme sarkából végig figyeli a mozdulataimat, mintha abban a pillanatban, mikor elfordul, futásnak erednék. Sután bólintok egyet, s igyekszem a leghihetőbb és legigazibb mosolyommal megajándékozni, hogy elüldözzem a kétségeit, hogy meggyőzzem: készen állok a találkozóra. Holott legbelül rettegek, és minden félelmem a felszínre készül törni, s ha nem lenne most itt velem, kérdés nélkül menekülőre fognám, és addig meg sem állnék, míg biztonságos helyen nem vagyok távol a város zajától és az emberektől. Régen ezt a biztonságot mindig Ricsi karjai közt találtam meg. Akárhányszor csak magához ölelt, a félelmeim egy szempillantás alatt elmúltak, mert tudtam, hogy ő mindig mellettem lesz, mindig megvéd, és így a rettegésem tárgya már csak gyerekes dolognak tűnt, mintsem igazi félelemnek.

Az előttem álló ajtóra meredek, és hirtelen minden elhatározásom elszáll, de most nem futamodhatok meg. Ha eddig sikerült leküzdenem az akadályokat, akkor most is menni fog, és egy randiba még senki se halt bele, nem igaz? De mi van, ha én leszek az az egy, akinek mégis sikerül? Bekerülök a legrosszabb randik és Guinness rekordok könyvébe a „halálos randi” címszóval? Talán még a hírekben is benne leszek.

Mély levegőt veszek, kiűzök minden negatív gondolatot a fejemből, míg csak egy dologra tudok koncentrálni: megcsinálom. Meg tudom csinálni. Mint valami mantrát mondogatom folyamatosan, csak kár, hogy nem hiszem el, amit épp bemesélni készülök magamnak. De nézzük a jó oldalát: még visszafordulhatok.

– Ugye tudod, hogy nem kell megtenned, ha nem akarod, ha nem állsz még készen rá?

Nem mutatja ki, de látom rajta, hogy legszívesebben azt a válasz várja tőlem, hogy menjünk haza, mert még időre van szükségem, mert az elmúlt egy hónap nem volt elég, hogy teljesen összeszedjem magam, legalábbis annyira nem, hogy randizzak is. Kis lépésekben haladtam, talán túl kicsikben is, de sikerült félretennem a makacsságomat, és egy ideje már hetente kétszer járok a pszichológushoz. Azt hittem, hogy elején nehéz lesz beszélni az évek alatt ki nem mondott és elfojtott érzéseimről, gondjaimról, de meglepő módon ömlöttek belőlem a szavak. Minden terápia után egyre kevésbé éreztem a vállamra nehezedő súlyokat, s így visszagondolva azokra, csak egy rossz álomnak tűnnek, amiből végre felébredtem. A múltat is kezdem elengedni, kivéve egy részét, mert bárki, bármit mond, nekem még mindig szükségem van rá, és hinni akarom, hogy egy nap újra találkozunk. Butaság tudom, de jelenleg ez tart életben, miatta lélegzem.

A rémálmaim ugyan nem múltak el teljesen, mégis vannak éjszakák, amikor nem verejtékezve és a könnyimmel küszködve riadok fel, és ez haladás a korábbi három-négy óra alváshoz képest. Azonban még mindig félek álomra hajtani a fejem, mert sosem tudom, hogy nyugodt vagy rémálommal teli éjszaka vár rám…

– Nem akarok többé félni – jelentem ki határozottan, s mielőtt minden bátorságom elszállna, vagy Pongó lebeszélhetne, bemegyek a kávézóba. A frissen pörkölt kávé illata megcsapja az orromat, és a halk nesz, amit a vendégek beszélgetése szolgál, kicsit megnyugtat, s ha nem lenne gyomorgörcsöm, nem izzadna a tenyerem, és nem érezném úgy, hogy bármelyik pillanatban pánikrohamot kaphatok, és belső hangom nem buzdítana arra, hogy meneküljek, míg tudok, akkor egy baráti találkozóknak mondanám a randit. Nem pedig az egyik legnagyobb félelmem leküzdésének, vagy legalábbis annak látszatának.

Tekintetem végigvezetem a vendégeken, néhányat jobban megnézek, mint kéne, míg pillantásom össze nem akad a randipartneremmel, aki a helyiség legeldugodtabb, legcsendesebb zugában ül, és csak rám vár. Éjfekete haja rendezetlenül, kócosan az ég felé meredezik, amolyan most keltem fel és most basztam egy jót keverékeként, sötétbarna, szinte már fekete szeme megrémít, és a farkasvigyora, amivel megajándékoz menekülésre késztet. Egy lépést hátrálok, és valakinek a mellkasába ütközöm, de nem ijedek meg, mert tudom, hogy ki az illető, aki árnyékként követ.

– Egy sok szerencsét ölelést kaphatok? – nézek fel rá a lehető legártatlanabbul ezzel leplezve a félelmem és a menekülési vágyam.

Ajkai mosolyra görbülnek, és habozás nélkül a karjaiba von, amitől egy szempillantás alatt megnyugszom, s újra biztonságban érzem magam, még ha csak pár perc erejéig is tart. Fejem mellkasába fúrom, és olyan görcsösen kapaszkodom belé, olyan erősen szorítom magamhoz a pólójánál fogva, hogy még ujjaim is elfehérednek, és a közöttünk levegő kiszorul, s egy fűszál se férne el köztünk. Nem akarom elengedni.

– Korni – lágyan ejti ki a nevem, miközben gyengéden eltol magától, és az arcomat két keze közé fogja. – Nem halsz bele, ha mégis viszek virágot a sírodra.

Szúrós szemmel pillantok rá, s ahelyett, hogy megsértődnék beszólásán, a lehető legodanemillőbb választ adom rá:

– Utálom a virágot – morgom.

Válaszomon elneveti magát, s engesztelésül, amiért ezt az apró – szerintem igenis fontos – tényt elfelejtette, homlokon puszil. Szeretetteljes gesztusától melegség járja át a testem, és legszívesebben arra kérném, hogy védelmező báty módjára kergesse el az idegent, s randizzon velem.

– Akkor a kedvenc fagyidból kapsz három gömbbel a randi után. – Próbálja orvosolni az előző botlását egy jobb ajánlattal, ami valljuk be ezerszer jobban hangzik, mint a virág, és még ehető is.

– De azt nem tudom megenni, ha meghalok! – sóhajtok fel elkeseredetten, és az ajkaimat is lebiggyesztem, mint egy kisgyerek, aki nem kapott a kedvenc édességéből, s ezért most duzzog.

– Mert a virágot igen?

Hogy jön ide virág?

Értetlenül nézek rá, és próbálom megfejteni, hogy a jeges finomságnak és annak a dudvának mi közé egymáshoz, de első nekifutásra nem járok sikerrel, mert a férfi agy rejtelme kifog rajtam. Aztán mégis leesik, hogy mire gondol.

– Hát, ha virág marcipánból van, vagy esetleg valamilyen állat vagy, aki szereti azt a szart, akkor… – Felhúzott szemöldökkel mered rám – akár egy tanár, mint akinek rosszat mondott a diákja felelés közben –, miközben próbálja megőrizni a szigorú, ezt te sem gondoltad komolyan nézését, de a szeme sarkában összefutó nevetőráncai elárulják, hogy szórakoztatja az eszmefuttatásom. – Most mi van?

– Semmi – mosolyodik el. – Ugye tudod, hogy szeretlek.

– Én is szeretlek – motyogom, és hirtelen megfagy körülöttünk a levegő. Na, nem azért, mert hirtelen klímaváltozás állt be, és a hőmérséklet megváltozott, mert hideg lett, hanem a szavak miatt, amiket kiejtettem a számon. Amik nemcsak Pongót, de engem is lesokkoltak. De nem a jelentése miatt, hiszen ő is tudja, hogy érzek iránta, hanem leginkább azért, mert hangosan is kimondtam.

Nem mond semmit, pedig látom rajta, hogy megannyi gondolat cikázik egyszerre az agyában, s nem tudja, hogy melyikkel kezdje, mert mindegyik az elsőbbségért versenyez. De az is lehet, hogy azért nem szól semmit, mert fél az esetleg szóba kerülő dolgok miatt.

– Korni.

Kérlek, ne!

– Jobb lesz, ha megyek, mert már biztos régóta vár rám.

Idegességemben a számat kezdem el rágcsálni, és ficánkolni kezdek, mert az eddig megnyugtató közelsége, most már feszélyez. Amilyen gyorsan csak tudom, megszakítok vele minden testi kontaktust, és hátat fordítok neki, de nem bírom ki, hogy ne forduljak meg egy pillanat erejéig. Ó, bár ne tettem volna! A köztünk lévő légkör feszülté válik, és olyan bánatosan, olyan keserűen néz rám, hogy a szívem is belesajdul. Tudom, hogy az előbbi gyors menekülésem ennek az oka, amiért magát okolja, és amiért egy kicsit távolságtartó lesz velem szemben. De ezt nem hagyhatom!

– Pongó, sajnálom, hogy neked kellett pátyolgatni, a víz felett tartani, nehogy elsüllyedjek, és hogy egy pillanatra sem hagyhattál magamra, nehogy hülyeséget csináljak, nehogy kárt tegyek magamban. Vigyáztál rám, pedig nem érdemeltem meg, mert míg az önsajnálatommal foglalkoztam, addig téged kizártalak, nem beszéltem hozzád, egyszer sem kérdeztem meg, hogy hogy vagy. Sajnálom, hogy ilyen borzalmas barát vagyok.

– Nem vagy az, Kicsi lány. Szükséged volt rám, és én melletted álltam. Ilyen egyszerű. – Úgy mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig nem mindenki tenné ezt meg a másikért, hiába mondja azt, hogy tűzbe mennék érted.

– De… – ellenkeznék, azonban ő közbevág.

– Korni – néz rám úgy, mint egy mérges apuka az engedetlen gyerekére. – Eszedbe ne jusson!

– Köszönöm.

– Mit köszönöm? – kérdezi pimasz mosollyal az arcán, és próbál úgy tenni, mintha nem tudná, de csak azért, hogy tőlem hallhassa. Na, abból nem eszik!

– Szia, Pongó! – Egy cuppanós puszit nyomok az arcára, és már ott sem vagyok.

ღღღ

Próbáltam kikapcsolni a vészjelzőket, de minél több időt töltöttem vele, minél többet beszéltünk, annál inkább késztetést éreztem a lelépésre, olyan angolos távozás formájában. S nem a randi elején bekövetkezett kínos csendek és a kerülendő témák miatt, hanem rossz érzésem volt vele kapcsolatban, amit nem tudtam hová tenni, és ami nem hagyott nyugni egy percre sem. A fejemben már kész összeesküvés elméleteket gyártottam, hogy mit csinálna velem, mi a célja, mit akar elérni, sőt még az elrablásom is eszembe jutott, megannyi rémkép mellett. Valami nem stimmel vele, de nem tudom, hogy mi. Pedig míg csak online, írásban kommunikáltunk egymással, minden olyan könnyűnek, gördülékenynek tűnt, mintha tényleg ismernék egymást egy ideje, de ahogy élőben szembetaláltam magam vele, valami megváltozott, és nem jó értelemben. Bevallom őszintén, először azt hittem, hogy Pongóval beszélek, mert elég sok egyezést fedeztem fel az ő és Martin történetei között, ugyanakkor megannyi dolog el is tért. Egyből rákérdeztem a dologra Pongónál, aki természetesen mindent tagadott, és ezt addig nem hittem el neki, míg nem ülte mellettem végig a beszélgetést úgy, hogy semmilyen kütyü sem volt a keze ügyében.

– Valamit el kell mondanom. – A kezében tartott bögrét az asztalra helyezi.

– Pongó vett rá, hogy találkozzunk, igaz? – improvizálok, mintha már a találkozásunk elejétől fogva tudnám, hogy Pongó keze van a dologban.

– Hogy jöttél rá? – Mi?!

Próbálom palástolni meglepettségemet, és valami hihető magyarázatot kitalálni, amit ő is elhisz.

– Túl nyugodtan ül ott – nevetek fel. – Ha nem ismerne, akkor le sem venné rólunk a szemét, a tekintetével felnyársalna téged, s ha akár egy rossz mozdulatot is tennél, azonnal ugrana, hogy megfojtson.

– Nagyon véd téged – mosolyodik el melegen, de tekintete valami másról árulkodik, mégpedig a féltékenységről. Vagy talán haragról?

– Tudod, nekem ő olyan, mintha a bátyám lenne, és ő is a húgaként tekint rám, ezért ilyen. Ezért akar mindentől, még a széltől is megóvni. Olykor ezt túlzásba is viszi, és ilyenkor felidegesít, de tudom, hogy csak szeretetből teszi.

Mint ahogy az elmúlt hónapokban is. Végig mellettem volt, amikor senki más nem, tartotta bennem a lelket, és sosem hagyta, hogy hülyeséget csinálják vagy kárt tegyek magamban. Amikor mindkettőnknek szünet volt a két órája között, azonnal hívott, és arról érdeklődött, hogy ettem-e már aznap valamit. Ha nem, akkor skype-on keresztül újrahívott, és addig nem hagyott békén, addig beszélt lyukat a hasamba, míg nem látta a saját szemével, hogy legalább egy szendvicset megettem. A „nem vagyok éhes” kifogás nem létezett számára, de ilyenkor szerencsémre egy almával is beérte, de a következő órában megint zaklatott. Idegesítően kitartó tudott lenni, de nem annyira, mint én, amikor miattam nem akart elmenni a kedvenc bandája koncertjére. Hajthatatlan és makacs volt, én meg a fejembe vettem, hogy ha törik, ha szakad, ő akkor is ott fog tombolni a közönség soraiban. Még akkor is, ha emiatt több napig veszekszünk vagy nem szólunk egymáshoz. Makacsul ragaszkodott az elképzeléséhez, hogy ő márpedig hazajön hozzám, de én vitába szálltam vele. Mivel tudtam, hogy az ész érvekre nem fog hallgatni, ezért alattomos módszerhez kellett folyamodnom, amit ugyan nem szívesen tettem meg, de kénytelen voltam. Megérdemelte a pihenést, ahogy azt is, hogy egy hétvégén át ne kelljen a gardedámomat játszania. Éppen ezért fenyegettem meg azzal, ha nem megy el a koncertre, egy hétig nem fog enni. Óriási patália lett belőle, én ordítottam, ő üvöltött, hogy nem vagyok normális, de a végén csak belement a koncertbe, viszont feltételhez kötötte: ha ő ott fog tombolni és berekedésig énekelni, akkor nekem egy vasárnapi ebéd fogásait kell elfogyasztanom a felügyelete alatt, és a desszertet sem hagyhatom ki. Beleegyeztem – bár a gyomrom már borsó nagyságúra zsugorodott, s csak gyerekadagokat tudtam megenni –, mert bármit megtettem volna azért, hogy legalább egy hétvégéje olyan legyen, mint Ricsi halála előtt. Énmentes.

– Igen, Pongó már csak ilyen. Mindent megtesz azokért, akiket szeret.

Az említett srác felé fordul, aki épp ebben a pillanatban emeli fel a fejét az éppen olvasott könyvből, és a tekintetük összevillan. Néma kommunikációt folytatnak le egymás között, Pongó felhúzott szemöldökkel pillant hol rám, hol randipartneremre, amire Martin bólint egyet. Barátom szélesen elvigyorodik terve sikerén, és büszkén kihúzza magát, majd egy kacsintással lezárja a köztük folyó beszélgetést. Azonban Martin továbbra is őt figyeli, és nem szándékozik újra felém nézni.

– Mesélj róla! – Kérésemre hallatán zavartan fordul felém, és értetlenül pislog rám ezzel sugallva, hogy nem hallotta a kérdést. – Milyen az a Pongó, akit te ismersz? – teszem fel újra a kérdést.

Hiába ismerem őt gimnázium óta, én mégis máshogy ismerem őt, mint a szaktársai. Velük szemben nem bátyáskodó, nem ugrana kérdés nélkül, ha az éjszaka közepén zaklatva hívnák fel, és még oly’ sok mindent nem tenne meg értük, amit értem igen. Azt hiszem, a mi kapcsolatunk sokkal több, mint szimpla barátság, viszont kevesebb is, mint szerelem. Valahol a kettő között van, és azok, akik nem ismernek minket, a mézesheteiben járó szerelmespárnak gondolnak, pedig az igazság sokkal bonyolultabb. Ő az egyetlen férfi, akit Ricsi halála óta megtűrök magam mellett, akitől nem menekülök el sírva, akinek hagyom, hogy a közelemben legyen, hogy hozzámérjen. Bár néha még így is megijedek tőle, és nem úgy reagálok a dolgokra, ahogy kéne, de ilyenkor, ha nem is mondom ki hangosan, szükségem van rá, sokkal jobban, mint azt gondolná. Ő az, aki mindig visszahoz a sötétségből, aki megment a mélybe zuhanástól, ő az én szőke angyalom fehér szárnyakkal.

Mire észbe kapok, hogy figyelnem kéne rá, és nem a gondolataimba merülni, már késő, már rég elvesztem a fonalat. S hogy ez ne tűnjön fel neki, néha bólintok egyet, vagy egyetértően hümmögök. S ha bármit is visszakérdezne, nem tudnék rá felelni.

– Na, sokkal másabb? – Érdeklődve néz rám, és én kétségbe esem. Nem tudom, hogy mit válaszoljak a kérdésére, mert ha igent mondok, akkor valószínűleg rákérdeztünk, hogy miben másabb velem, mint velük. Viszont, ha nemet mondok, akkor meg lehet, hogy nekem kell majd Pongóról mesélnem, és ha valamelyik tulajdonság nem egyezik, akkor lebuktam. Patthelyzet. Azt kéne mondanom, hogy talán, hogy döntse el ő, melyikre célzok. – Nagyon csendben vagy.

– Ó, csak gondolkozom. Annyi mindent meséltél róla… – Függve hagyom a mondatot, és magamban azon imádkozom, hogy ne kelljen befejeztem, mert fogalmam sincs, hogy folytatnám.

– Ellenben vele, aki elfelejtette velünk megosztani, hogy egy ilyen kincset rejteget. Ha ezt a srácok megtudják… – Tekintetét végigvezeti rajtam, ám ezúttal nem úgy, mint mielőtt leültem elé, sokkal vágyakozóbban, sokkal éhesebben. Nyelvét kidugja, és megnedvesíti kiszáradtnak vélt ajkait. Remegni kezdek. – Csak azt nem értem, hogy miért nem akar osztozni rajtad.

Pongó, kérlek, ments meg tőle!

Zavartan elmosolyodok, és próbálok úgy tenni, mintha én sem érteném az okát, amikor legszívesebben Pongóhoz rohannék menedékért, akár a bújócska-fogócskában. Ő lenne a ház, és Martin, a fogó nem kaphatna el.

Nyugodj meg, Korni, mindjárt vége.

Hirtelen nedves ajkak érintését érzem meg nyakamon, amitől megdermedek, és csak remélni tudom, hogy nem ő az. Szememet erősen összeszorítom, és várom, hogy támadóm abbahagyja a nyakam kínzását, ami legnagyobb szerencsémre szinte azonnal bekövetkezik.

– Hagyj békén! – Hangom olyan halk, hogy még én se hallom, de támadóm valami csoda folytán igen.

– Csak én vagyok az, Korni. – Legszívesebben elsírnám magam, és addig püfölném egy párnával, amíg tollak nem állnak ki a füléből és a szájából.

– Én… Ki kell mennem a mosdóba. – Szinte fellököm a széket, úgy pattanok fel a helyemről, és gondolkozás nélkül a kávézó titkos zugába menekülök. Illetve csak szeretnék, mert valaki a csuklómnál fogva magára ránt. Szorosan magához ölel, és hátamat simogatva próbálja reszkető testemet megnyugtatni, de én eltolom magamtól.

– Többet ne csinálj ilyet! – Dühösen a mellkasára csapok, és az ajkamba kell harapnom, hogy ne zokogjak fel. – Idióta! – Még egyet ráütök, majd újra és újra találkozik apró öklöm az ő izmos felsőtestével. Nem állít meg, ahogy más esetben tenné, inkább hagyja, hogy így vezessem le a rám tört félelmet. – Utállak! – Egy utolsót még ráverek, és megnyugszom.

– Sajnálom. Nem hittem volna, hogy ennyire megijesztettelek – bűnbánóan néz rám. – Túl sok lenne, ha most megölelnélek? Csak azért, mert még mindig remegsz, és így talán megnyugodnál. – Kérdése után azonnal magyarázkodni, s mint egy szerelmes tinédzser zavarában megvakarja a tarkóját. Olyan aranyos így.

– Annak ellenére, hogy egy idióta barom voltál, amiért így rám hoztad a frászt, örülnék neki, mert jelenleg csak mellett érzem magam biztonságban. – Mellkasába fúrom a fejem, és kicsit ficánkolok a karja közt, de csak addig, míg kényelmes pózt nem találok. Pár másodperccel kell csupán eltelnie, és újra azt a biztonságot érzem az ölelésében, mint a randi előtt, és ez hihetetlenül megnyugtat. – Velem aludnál, mert félek, hogy megint rémálmom lesz, és ha te velem vagy, akkor talán nem.

Ha most nem bújnék hozzá ennyire szorosan, akkor az ujjaimat tördelném, s úgy várnám a válaszát.

– Ezt kérned sem kell, Kicsi lány. – Hajamba puszil, és szeretetteljes gesztusától melegség járja át a testem, majd gyengéden eltol magától, és ujjainkat összefűzi. Hiányérzetem támad, amiért már nem ölel magához, de a tudat, hogy este megint hozzá bújhatok, és a karjai közt aludhatok el, megnyugtat, s talán még a rémálmomat is elűzi legalább egy estére.

– Most már megkapom a megérdemelt fagyi adagomat? – motyogom mellkasába.

Mély, öblös nevetés szakad fel belőle, érzem, ahogy a teste rázkódik, de a világ összes kincséért se néznék most fel rá.

– Akár a dupláját is, Pillangó. – Elmosolyodom a becézésen, ám az ő szájából valahogy furán hangzik a pillangó szó, de ennek ellenére tetszik, és egy kicsit olyan érzést is kelt bennem, mintha ő mondaná. – Na, gyere!

Csendben sétálunk kézen fogva a legközelebbi fagyizóhoz, s míg ő a gondolataiba merül, addig én a zöldbe borult természetet figyelem. Olyan megnyugtató hallgatni a madarak csicsergését, a gyerekek nevetését, akik a szabadban rohangálnak, és próbálják elkapni a másikat. Megmosolyogtat a látványuk, és ha tehetném, akkor csak nézném őket, hogy milyen boldogok, milyen gondtalanok, milyen tudatlanok, hogy még semmit se tudnak a kegyetlen életről, ami bármelyik pillanatba a feje tetejére állíthatja a gondosan kiépített világukat. Irigylem őket ezért.

Szeretem a tavaszt, noha mindjárt beköszönt a nyár, mert mindig az új esélyt, egy új időszámítás kezdetét juttatja eszembe, míg másoknak ez az új év első napja, amikor be nem tartandó fogadalmakat kötnek, hiszen mit ér január elseje ezek nélkül?

– Miért nem vetted fel a telefont? – Már megint ez a kérdés. Nem unják még?

Ha nem a pszichológusom zargat folyton ezzel a kérdést, akkor ő, azonban én mindig kitérek a válaszadás elől, és másfelé terelem a témát, hogy még véletlenül se arról kelljen beszélnem. S minden alkalommal én kerekedek felül, és a témát is hanyagoljuk pár napig. De Pongóval most az egyszer kivételt teszek, és elmondom neki az igazat.

– Sokat gondolkoztam rajta, és mindig a csapdát, a hátsó szándékát kerestem, mert olyan hihetetlennek tűnik, amiket mondott, már amennyit hallottam, mielőtt kinyomtam a telefont. Amit jogosan tettem, csak úgy mondom.

– Gyerekes vagy – jegyzi meg.

– Inkább makacs – javítom ki.

– Beszéltem vele, Korni… – Hangja komollyá válik, amitől gyomrom görcsbe rándul. Beszélt vele? Mégis mikor? – Szeretné rendbe hozni a kapcsolatotokat, és örülne neki, ha vele töltenéd a nyarad.

Megdermedek, és nem akarok hinni, amit az előbb hallottam, mert kizárt, hogy ezt az én nővérem mondta. Az a Lídia, akit én ismerek, mindent megtesz, távol tartson az életétől és a barátaitól. Mindent bevet a célja érdekében, és amit Pongó mondott, az teljes ellentéte Lídia irányelvének. Bár az igazat megvallva kíváncsi vagyok rá, hogy milyen hazugságokat terjesztett rólam, de legjobban az érdekel, hogy mi van vele. Mert hiába rossz a viszonyunk, hiába nem beszélünk egymással, hiába utál ok nélkül, attól ő még a nővérem, aki hiányzik. Hiányzik az a szoros testvéri kapcsolat, ami régen köztünk volt, amikor mindent meg tudtunk beszélni a másikkal, amikor szombat esténként filmmaratonokat tartottunk, és az összes fellelhető édességet magunkba tömtük, amikor egy pasi, egy szerelem nem állhatott közénk.

Valószínűleg a bennem lakozó dac miatt nem vettem a telefont egyszer sem, amikor az elmúlt hónapban keresett, mert egy részem – jó nagy részem – azt akarja, hogy személyesen jöjjön ide, és ne telefonon keresztül beszéljük meg a dolgokat.

– Elhiszed, amit mondott? – érdeklődöm.

– Őszintének tűnt, és hallottam a hangján a megbánást, a reményt, hogy én hátha rá tudlak venni a közös nyárra.

– Szerinted el kéne mennem, igaz? – szűröm le a ki nem mondott szavait, amiket hiába tart magában, ismerem már annyira, hogy tudjam, mire gondol ilyenkor.

– Unalmas lesz nélküled a nyár, de menned kell – mosolyodik el – Amúgy jobb lesz, ha most szépen hazamész, és összepakolsz, mert három óra múlva megy a vonatod. – Ezzel elengedi a kezem, s mint aki jól végezte dolgát elsétál.

– Mi?! Pongó, azonnal állj meg! Nem hallod?

ღღღ

Így történt hát, hogy a vonat indulása előtt húsz perccel az állomáson állok, és olyan szorosan ölelem magamhoz, mintha ezáltal összeragadhatnánk, és nem kéne őt itt hagynom egy örökkévalóságig tűnő időre. De furcsamód nyugodt vagyok, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy érzem, hogy ez a helyes döntés, hogy el kell mennem. Talpra kell állnom, és az nem fog menni, ha továbbra is Szegeden maradok. Kénytelenek leszünk elengedni a másikat, és hagyni, hogy a saját életét élje.

– Te vagy a legjobb barátom, a megmentőm, a családom, és mindig is te voltál és leszel az én szőke őrangyalom fehér szárnyakkal. Nagyon szeretlek, és itt az ideje, hogy elengedjelek. Ezentúl nem kell mindent eldobnod, és hanyatt homlok rohannod, hogy megments, hogy összeszedd a romjaimat. Ha megint széthullok, akkor ezt magam is meg fogom oldani. Legalábbis remélem, ha jól fejbe kell kólintani, te leszel az első, akit hívok, hogy megtegye. – Érzem, hogy könnyes a szemem, de nem sírok. Nem sírhatok, mert ez nem a vég kezdete, nem veszítem őt el, mert mindig mellettem lesz, s ahogy eddig is, ezután is számíthatok rá.

– Vigyázz magadra! – szólal meg Pongó. – És ha szükséged van rám hívj, és én azonnal ott leszek.

– Szeretlek – suttogom.

– Én is szeretlek, Pillangó.

06. Feldolgoztam volna

Drágáim! Igen, tudom, hogy megint sokat késtem, s hogy hosszú kimaradás után hoztam meg a várt részt. Sajnálom, hogy ennyit kell várni a részek közt, de nekem sem mindig van időm. Ezen próbálok változtatni, azonban nem tudom, hogy mikor lesz a következő rész, mert most indul a zh-k időszaka, és azokra elég sokat kell tanulnom. De igyekezni fogok, hogy hamar legyen mit olvasnotok. Szokásomhoz híven, kicsit megint jobban rámentem az érzelmekre, és nem itt akartam befejezni, de meggondoltam magam. Az eredeti címe: Altatódal lett volna, de a kimaradt rész miatt sajnos címet is változtatnom kellett. Szerintetek miért azt szerettem volna adni címnek? :) Köszönöm az előző részhez érkezett komikat. Nagyon hálás vagyok nektek ♥ Ezt a részt szeretném az én legkitartóbb olvasómnak ajánlani. Remélem nem okozok csalódást vele, és tetszeni fog. Jó olvasást hozzá mindenkinek, és ne feledjétek, komizni ér ;)

Merci

Molnár Kornélia

Néha mindenkinek szüksége van arra,
hogy valaki megfogja a kezét, és azt mondja:
Ne félj, minden rendben lesz! Itt vagyok melletted!

Annyira valóságos minden: az érintése, az illata és a csókjai. Ahogy puha ajkai bőrömhöz érnek, és a testem minden négyzetcentiméterét csókokkal hintik be, miközben kezei éppen felfedezőútjukat járják, s ezzel pedig azt az érzést keltve, mintha csak most fedezné fel, mintha ez lenne az első alkalom, hogy így érhet hozzám. Holott erről szó sincs, azonban mégsem érzem hasamban azt a tűzijátékszerű érzést, mint amikor pillangók robbannak fel, vagy azt, amikor egyetlen érintésétől lángolna az egész testem, vagy hogy csókjai után szomjaznék, s ha mézédes ajkai nem érinthetik az enyéimet, fizikai fájdalmat éreznék, ami csak akkor múlna el, ha újra megcsókolna. S én úgy kapnék utána, mint szomjazó ember víz után a sivatagban.

Ő nem Ricsi! – szólal meg a vészjelző a fejemben, amivel igyekszem inkább nem foglalkozni, és az elmém legtávolabbi zugába száműzni, hogy ne rontsa el a pillanatot, s hagyom, hogy a kellemes bizsergetés – ami egyszerre új, és mégis ismerős – a hatalmába kerítsen, és néhány másodperc erejéig elfelejtessen velem mindent. Mindent, ami fájdalmat okoz.

– Korni.

Miért nem a becenevemen szólít?

– Korni, kérlek, nyisd ki a szemed.

Nem akarom.

Makacsul összeszorítom a szemem, és igyekszem nem engedelmeskedni a démon csábítóan hívogató szavainak, aki minden erejével azon van, hogy kipukassza a körülöttünk lévő buborékot, és a hamis illúziójába ringasson.

– Kérlek! – lágyan végigsimít arcélemen, és szinte hallom, ahogy Pillangónak nevez az ő mély baritonos hangján. Gyomrom görcsbe rándul, testem megrázkódik, és valami érthetetlen módon a könnyeim újra elerednek. Miért sírok megint, amikor Ricsi mellettem van?

– Semmi baj, itt vagyok. – Érzem, ahogy letörli a kibuggyanó sós cseppjeimet, de ettől csak jobban rázza testemet a zokogás, aminek az okát még mindig nem tudom. Illetve mégis, csak próbálom azt figyelmen kívül hagyni, s úgy tenni, mintha nem létezne.

– Ricsi. – Neve segélykérésként hagyja el ajkaimat, bár abban sem vagyok biztos, hogy meghallotta, mégis reménykedem benne, ahogy abban is, hogy egyetlen szavával megnyugtat, hogy elhiteti velem: most már semmi rossz nem történhet. Válasz azonban nem érkezik rá, csak egy meggyötört sóhaj szökik ki ajkai közül, ami semmi jót nem ígér, legalábbis számomra biztosan nem.

– Korni, én nem ő vagyok.

Nem lehet igaz! Hazudik. Muszáj, hogy hazudjon. Muszáj, hogy ő Ricsi legyen.

Bármennyire is ragaszkodom a saját igazamhoz, kinyitom a szemem, s hirtelen minden kitisztul, és a buborék, ami egészen idáig körülvett minket, semmivé válik. Csupán a rideg valóság marad számunkra, amit akármennyire is nem akarok elfogadni, mégis kénytelen vagyok szembenézni a tényekkel: nem Ricsi hajol felém, nem ő érintett meg pár perccel azelőtt úgy, s még csak nem is őt csókoltam meg, hanem a testvérét.

Ebben a pillanatban egyszerre vagyok neki hálás, mert sokkal jobban észnél volt, mint én, és gyűlölöm őt azért, mert annyira hasonlít Ricsire. Utálom magam, amiért nem jutott előbb eszembe, hogy Ricsi már meghalt, amiért hagytam, hogy Áron csokoládébarna szemei megtévesszenek, és a szoba illata hamis tévképzetbe ringasson, s elhitesse velem a legabszurdabb dolgot: Ricsi él, és a karjaiban tart.

– Miért? – Értetlenül néz rám. – Miért most, Áron?

– Mert akkor nem álltál rá készen, hogy odaadjam neked, de ahogy látom még mindig korai volt – mosolyodik el keserűen, és a következő pillanatban eltűnik felém tornyosuló alakja. Nem látom, hogy hova megy, de gyanítom, hogy az ablakhoz sétál.

– Mert fél évvel később sokkal jobb feltépni a régi hegeket, ugye?! – csattanok fel, és ezzel a lendülettel fel is ülök. – De téged ez miért is izgatna? Hiszen nem te tudtad meg hat hónappal a baleset után, hogy a szerelmed meg akarta kérni a kezed.

– Amilyen lelki állapotban voltál…

– Feldolgoztam volna!

– Úgy, mint most? – Gúnyos mosoly jelenik meg arcán, amit legszívesebben letörölnék onnan. – Ó, várj! Hadd találjam ki! Kényszerzubbonyban vittek volna el, mert a nem létező esküvődet tervezted volna.

– Rohadj meg! – felpattanok az ágyról, és kiviharzom a szobából nem törődve azzal, hogy utánam ordít. Nem érdekel, hogy hova megyek, csak egy célom van: minél távolabb kerüljek tőle.

– Korni, állj meg! – kiált utánam. – Nem úgy gondoltam! – Hát persze, hogy nem…

ღღღ

Elbújni, elrejtőzni a világ szeme elől, s ezzel együtt egy időre elmenekülni a problémák elől is a legkönnyebb dolog a világon. Egy darabig csak egyedül vagy, van időd gondolkozni, senki se zavar meg, senki se bosszant fel, ám mégis van egy hátulütője: olykor olyanra gondolsz, amire nem lenne szabad, és bármennyire erősen is próbálod kiverni a fejedből, nem tudod, mert már befészkelte magát a gondolataid közé, s nem tudsz, nem rá gondolni. Olyan, mint valami kényszer, amit akaratod ellenére is csinálnod kell. Éppen emiatt ülök most a fürdőszobában a falnak dőlve felhúzott térddel, miközben azon elmélkedem, hogy vajon igaza volt-e Áronnak azzal, hogy idáig eltitkolta előlem. Hogy jót tett-e ezzel, vagy inkább csak rontott a helyzeten. Talán mindkettő, hiszen nem dolgoztam még fel, de mostanra már elfogadtam az elvesztését.

Amikor magamhoz tértem a baleset után, nem Ricsi halála volt az egyetlen dolog, amit fel kellett dolgoznom. Azt hiszem, azon hamar túlléptem, bár igazából akkor fel sem fogtam, hogy mit mondott az orvos, hiszen megannyi kérdés kavargott akkor bennem, és mind egytől-egyig úgy kezdődött, hogy miért, azonban választ egyikre se kaptam, egyikre se találtam, pedig kerestem.

Kibaszottul igazságtalannak éreztem, hogy az élet elvette őt tőlem. A másik felem volt, bármikor meg tudott nevettetni, még akkor is, amikor legszívesebben sírtam volna. Sőt meglepő módon mindig tudta, hogy mikor kell felhívnia, üzennie, egy tábla csokival meglepnie, vagy hogy mikor kell megjelennie. Tudta, hogy néha csak egy ölelésre van szükségem, és újra helyre állt a világ rendje, vagy hagynia kellett, hogy kitomboljam magam. Ilyenkor mindig jól szórakozott rajtam, amitől csak még mérgesebb lettem, és a lehető leggyerekesebben viselkedtem: mint egy hisztis kisgyerek, megsértődtem, és elvonultam, s a rejtekhelyemen tovább duzzogtam, akár egy óvodás.

Azt azonban még álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen hamar elveszítem, de leginkább a hiánya emészt fel. Hiányzik a mosolya, ami bármilyen rosszkedvből kirángatott. Hiányzik a hangja, a nevetése, az, ahogy nem mindenben értettünk egyet, és a leglehetetlenebb módon próbáltuk meggyőzni a másikat a saját igazunkról. Hiányoznak az éjszakába nyúló telefonálásaink, az aggódásai, az ölelései és a csókjai. Hiányzik, hogy mindenhogy szépnek látott, smink nélkül, kócosan, csapzottan, úgy, ahogy magam többet soha nem fogom látni egy az egyben a hülyeségeimmel és a komolyságommal együtt. Hogy nem lesz mellettem, hogy támogasson, nem lesz ott, hogy nézze, ahogy táncolok, és minden fellépésem után egy szál vörös rózsával gratuláljon. Ami vicces tekintve, hogy világ életemben utáltam a virágokat, és a szobámban egy hét után elpusztultak volna, ha anya nem szól mindig, hogy locsoljam meg azokat. Bezzeg Lídia! Ő imádta, ha valaki virággal kedveskedik neki, sőt a növények is imádták őt, és nála sokkal szebbre és nagyobbra is nőttek meg, amivel előszeretettel hencegett. Majdnem annyira, mint azzal, hogy ki hívta el randizni, vagy ki vallott neki szerelmet. De volt két dolog, amikkel mindennél jobban szeretett idegesíteni. Mégpedig azokkal, hogy mennyire tökéletes, s hogy mennyire jó matekból, én meg mennyire hülye vagyok hozzá, hogy még egy kombinatorikai feladatot sem tudok megoldani. Én meg minden erőmmel azon voltam, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Emlékszem, Ricsi sokat segített benne, és az ő példáival hamar rájöttem a megoldásra, de attól a bonyolultabb feladatokat még mindig nem tudtam megoldani. De egy idő után már nem is akartam.

Az is Lídia kedvenc elfoglaltsága közé tartozott, hogy egy nap többször is elmondta: csalódott bennem, és szégyent hoztam rá, mert nem úgy viselkedtem, öltöztem, mint ő. Az persze egy cseppet sem érdekelte, hogy a legkevésbé sem akartam rá hasonlítani. Sőt az ellene való lázadásomnak vette, amiért önmagamat adtam. Mégis a legjobban azért haragudott rám, azért gyűlölt a legjobban, mert elvettem a legjobb barátját azzal, hogy beleszerettem. De az igazság ettől sokkal bonyolultabb volt, amit leginkább az tett azzá, hogy egyikünk se próbált tudomást venni róla. A szőnyeg alá sepertük, és naivan hittünk abban, hogy az érzések elmúlnak, hogy Lídia is megbékél, de semmi sem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Én egyre jobban beleszerettem, Lídia egyre jobban utált, mindennapossá váltak a sértései, ott rúgott belém, ahol csak tudott, és Ricsi, nos, ő azt hiszem mindvégig tudta, hogy érez iránta a nővérem. S még ennek ellenére is barátjaként tekintett rá, és ugyanannyira állt mellette, mint mellettem.

– Baba, odabent vagy? – kopogtat a fürdő ajtaján Pongó. Minek kellett idehívnia? – Korni – szünetet tart. – Tudom, hogy bent vagy. Nyisd ki az ajtót!

Nem válaszolok rá, és csendben várom, hogy mit fog tenni, mi lesz a következő lépése.

– Korni, kérlek! – Hangja az ajtón túlról szól. – Aggódom érted, hallod?

Talán meg kéne szólalnom, talán tudatnom kéne vele, hogy jól vagyok, de nem vagyok rá képes. Még csak beszélni se akarok vele. Legalábbis most nem.

– Ha vérbe fagyva találok rá, azt a te hibád lesz! – ordít rá Pongó Áronra.

– Ne aggódj…

– Hogy ne aggódjak!? – emeli fel Pongó a hangját. – Nem te voltál mellette az elmúlt fél évben, nem te láttad a padlón pengével a kezében, miközben azt hajtogatta, hogy „Meg akarok halni”. Nem téged hívott fel naponta az éjszaka közepén, hogy rémálma van, amiben újraéli a balesetet. Hol a francban voltál eddig, Áron!? Szüksége lett volna rád is.

– Azt hittem…

– Nem érdekel, hogy mit hittél! – Szinte magam előtt látom, ahogy Pongó megrázza a fejét, majd a szőke tincse közé túr, és összeborzolja a haját, ahogy mindig, amikor ideges. – Nem kell kinyitnod az ajtót, Korni, csak beszélj hozzám, kérlek.

– Állj félre, majd betöröm az ajtót.

Nem értem tisztán, mit mond rá Pongó, de tudom, hogy visszaszól neki, mert Áronnal ellentétben az ő fejében megfordult, hogy talán az ajtónak dőlve ülök. S ha betörik az ajtót, azzal több kárt okoznak, és nemcsak a fadarabban, hanem bennem is.

Felkészülök a becsapódás hangjára, és még távolabb húzódom, hogy véletlenül se sérüljek meg, azonban csattanás helyett teljesen mást hallok.

– Korni, tudod, hogy szeretlek, mindenben támogatlak, és melletted állok, de amit fél éve csinálsz az nem normális. Nem jársz a pszichológusod, alig alszol, és lassan begolyózol, mert mindenben őt keresed. Az isten szerelmére, Korni! Túlélted a balesetet. Kaptál egy második esélyt, hogy élj, de te csak vegetálsz, mint egy növény. Egy kibaszott növény! Már nem is emlékszem, hogy mikor nevettél utoljára, hogy mikor volt az, amikor nem a világvége arcoddal néztél rám. Mikor voltál boldog, vagy örültél a legapróbb dolognak is. – Hangja elhalkul, de még így is érződik benne a fájdalom, és az irántam való aggódása. Nem érdemlem meg őt. – Tudom, hogy mennyire fáj Ricsi elvesztése, amibe majd’ bele őrülsz, de kérlek szépen, ne tedd ezt magaddal, mert ez minden, csak nem egészséges. Korni… – Bármennyire is van igaza, és bármennyire szeretném a régi énem, valamiért úgy érzem, hogy még nem lehetek boldog, még nem léphetek tovább. Addig biztosan nem, míg teljesen el nem tudom engedni őt. S amíg nem tudok róla beszélni, addig a múltban fogok élni, rémálmok fognak gyötörni, és a nap minden percében rá fogok gondolni. – Legyél olyan, mint a többi egyetemista: szórakozz, nevess, legyél a barátaiddal, bulizz, éld az életet, és ne foglalkozz azzal, hogy mi lesz holnap. De a legfontosabb, hogy élj. Hallod? Élned kell, ha már ez megadatott neked. Korni, kérlek… Szeretném azt a Kornit látni, aki a baleset előtt voltál, aki úgy táncol, akár egy pillangó: szépségében csak gyönyörködni lehet, ugyanakkor szabad és elérhetetlen.

Látásom elhomályosodik, újra könnyek lepik el a szemem, és a korábbi elhatározásom megdől.

– Nem zártam be – töröm meg a némasági fogadalmam, s hangom rekedtesebben cseng, mint általában.

– Kinyitom, oké? – bólintok egyet, pedig tudom, hogy ő nem látja, mégsem adom más jelét beleegyezésemnek.

Az ajtó lassan nyílik ki, s ahogy megpillantom Pongó cipőjét, azonnal elfordulok, és próbálok úgy tenni, mintha észre se venném. Azonban szemem sarkából még így is látom, ahogy teljesen belép a fürdőbe, hallom, ahogy talpa megcsúszik a csempén, de az esés hangját már nem. Valószínűleg sikerült megkapaszkodnia valamiben.

– Hé, kicsi lány, mi a baj? – Arcomat kezei közé fogja, míg én remegő ajkakkal pillantok fel rá, de válaszolni nem tudok a kérdésére. – Kérlek, beszélj hozzám.

Csend áll be közénk. Én nem szólok semmit, ő várja, hogy mondjak valamit, de nem sietett. Egy rövid ideig hagyja, hogy a kezemet piszkáljam, s mikor megunja kezem játékát, hatalmas kezeivel beteríti azt, és ujjaival gyengéden a kézfejemet kezdi cirógatni. Türelmes velem szemben, talán túl türelmes is.

Az igazat megvallva tetszik ez a némaság, ugyanakkor meg is rémít, mert az emlékek és érzelmek magukkal ragadnak. A csend ellenségem, a gondolataim pedig mérgek, amik szétáradva a testemben megbénítanak. Legalább annyira, mikor valaki hozzám ér. Ilyenkor nem számít, hogy ismerem, és tudom, hogy nem bánt, mert olykor még Pongótól is megijedek, holott ő a középiskola óta velem van. Látom rajta, hogy rosszul esik neki, és azt hiszi, hogy nem bízom meg bennem, amikor rajta kívül csak Ricsit engedtem ennyire közel magamhoz.

– Ne ijedj meg, jó? – Nem sieti el a mozdulatot, lassan ölel magához, majd az ölébe húz, és én olyan szorosan bújok hozzá, hogy még egy tű se férne el köztünk, hogy még a levegő is kiszorul. Ujjaim pólójának vékony anyagába marnak, és bármennyire is lehetetlen, még közelebb passzírozom magam hozzá. – Most már itt vagyok, és nem hagylak el. – Homlokomra nyugtató puszit hint, mire pilláimat kissé megkönnyebbülten hunyom le. Megnyugtat közelsége, és biztonságban érezem magam ölelő karjai között.

– Meg akarta kérni a kezem – suttogom, mintha csak egy titkomat akarnál vele megosztani, amiről nem szeretném, ha bárki más is tudna rajta kívül.

– Tudom.

Van olyan, amiről nem tud?

– A levelet is megkaptad?

– Ühüm – bólintok.

– Táncolsz még? – csendül fel hirtelen Áron hangja, amit igyekszek ignorálni, de kérdése szöget üt fejemben.

A tánc a világot jelenti, ami felszabadít, amiben valóban az lehetsz aki, ahol nincsenek szabályok, ahol nem érdekel semmi. Amiben ha megbotlasz vagy elesel, úgy tehetsz, mintha az is a mozdulat része lenne, hiszen a közönség nem ismeri a koreográfiát, csak te, és egyedül te tudod, hogy mikor hibáztál, mikor vétettél el egy lépést. S még ilyenkor is mosolyogsz, hogy senkinek se tűnjön fel.

Ugyanakkor a tánc olyan, mint az élet: néha könnyed és lágy, néha lendületes és magával ragadó, de van mikor kemény és nagyon nehéz... de sosem adod fel, mert mindig talpra állsz, mert talpra kell állnod.

– Nem. – Válaszom mindkettőjüket megdöbbenti, hiszen a tánc – most már csak – volt az egyetlen dolog, amit sohasem akartam abbahagyni, mégis megtettem, mert rá emlékeztetett: minden lépés, minden dal, még a próbaterem is. Ahányszor átléptem a táncterem küszöbét, újra felelevenedett bennem az első alkalom, amikor ott Pillangónak nevezett. Nem is láttam, nem is hallottam, hogy bárki is bejött volna, mert annyira belemerültem a táncba, hogy még a külvilág is megszűnt a számomra létezni. Csak én voltam, a zene és a lépéseim, na meg a kukkolóm, aki csak annyit tudott kinyögni, miután a helyiségben néma csend lett – hogy még egy tű leesése is zajnak számított volna –, s én is mozdulatlanná váltam, hogy Pillangó. A mai napig nem tudom, hogy honnan jött neki, miért így szólított, de a legkülönlegesebb becenévvel ajándékozott meg, amit csak kaphattam.

– Miatta. – Nem kérdezi, még a nevét sem ejti ki, szimplán csak kijelenti. Nekem pedig nem kell sem egy „igen”-nel, sem pedig egy bólintással a tudtára adnom a választ, mivel az magától értetődik. – Miért?

– Amikor a baleset után először táncoltam, sírva estem össze, de felálltam, mert a könnyeim nem állíthattak meg abban, hogy azt csináljam, amit szeretek. Újra elindítottam a zenét, azonban a lábaimat ólom súlyúnak éreztem, és nem tudtam megtenni az első lépést. Csak egy helyben álltam, s vártam, hogy véget érjen a dal, miközben hagytam, hogy a sírás eluralkodjon rajtam, majd teljesen legyőzzön. Ugyanezt éreztem, mikor próbára mentem, ezért leginkább csak a padon ültem, és néztem, ahogy a többiek az új koreográfiát tanulják. Beszállhattam volna, de olyan üresnek éreztem magam, mint egy lélek nélküli test. Vagy, ahogy te fogalmaztál – pillantok Pongóra – egy kibaszott növény.

– Ha már növényeknél tartunk, ti nem érzitek úgy, hogy nem tudtok fotoszintetizálni?

– Emberi nyelven ez annyit tesz, hogy éhes vagy? – kérdezi nevetve Pongó.

– Nem tehetek róla, hogy a lelkizés meghozza az étvágyam – simogatja meg pocakját.

– Idióta – mosolyodom el, de jó kedvem hamar elszáll, amikor telefonom Darth Vader bevonulóját kezdi el üvölteni.

Az ütő megáll bennem, amikor arcon csap a felismerés, hogy ki keres. Mit akar tőlem?

– Ki az? – kíváncsiskodik Pongó.

– Lídia.

05. Lélegezz!

Drágáim! Végre megjöttem a legújabb résszel, és sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni rá. Az okokat sorolhatnám, de nem teszem. Nem tudom, hogy ezután milyen sűrűséggel fognak érkezni a részek, de igyekszem majd, hogy ha nem is hetente, de kéthetente legyen egy. Szeretném megköszönöm az előző részhez érkezett kommenteket. Nagyon hálás vagyok nektek ♥ Ezt a részt szeretném az én legkitartóbb, legjobb olvasójának és egyben barátnőmnek, Diának küldeni, aki elviseli a nyafogásom és a kínzásaim, s mindezek ellenére noszogat, hogy írjam már meg neki a legújabb fejezetet. Köszönöm neked mindezt, Dia! ♥

Merci

Molnár Kornélia

Nem sírt, nem könnyezett,
és pontosan ez a csend volt,
ami mindennél hangosabban üvöltötte el azt,
amit szavakkal nem tudott volna kifejezni.

– Pillangó! – szívem hatalmasat dobban, ahogy felfigyelek régi becenevemre, s ezzel egy időben szinte kővé dermedek, mert túl ismerős ez a mély dörmögős hang, ami kiejti a nevem. A hang, amitől most megmagyarázhatatlan okok miatt a hideg futkos a hátamon. Pedig már rég nem hallottam, ám mégis majdnem olyan, mintha csak Ricsihez tartozna, aki nemrég érkezett meg az egyetemről, és első útja egyenesen hozzám vezetett. Ó, hogy mit meg nem adnék azért, hogy ez tényleg így legyen! Azonban a szörnyű igazság az, hogy csak álmomban élvezhetem kellemes hangját, amint édes melódiaként a fülembe kúszik, ahogy becézget. – Pillangó! – ajkamba harapok, hogy ne zokogjak fel, de továbbra sem szándékozom megfordulni vagy válaszolni az engem szólongató személynek, mert nem akarok vele szembenézni. Hiszen az azt jelentené, hogy be kéne ismernem előtte, hogy nem vagyok jól, hogy nem léptem túl Ricsi halálán. Hogy ennek az ellenkezőjét megjátszom, mert nem akarom, hogy bárki is megszánjon vagy megsajnáljon. Hiszen annyira kétségbeesetten kapaszkodom az emlékébe, hogy mazochista módon ott dolgozom, ahol régen annyi időt töltöttünk, s hogy a tőle ellopott pólóban alszom, amin még halványan érződik az illata. – Korni! – újra a nevemmel próbálkozik. – Kérlek, fordulj meg!

Nem akarok tudomást venni szavairól, de bármennyire is igyekszem figyelmen kívül hagyni, és az elmém legsötétebb zugába száműzni, azok akarva-akaratlanul is megállíthatatlanul visszhangoznak a fejemben. Forduljak meg? Nézzek vele szembe? Hagyjam, hogy a fejemhez vágja a dolgokat, amiket amúgy magamtól is tudok? Törjek megint össze, mert majdnem Ricsi tökéletes hasonmását kell látnom? De mégis, hogyan távozhatnék innen, amikor lábaimat mozdítani sem bírom, s mikor amúgy is egyértelmű, hogy felfigyeltem a hangjára?

Meg tudod csinálni, Korni! Képes vagy elhitetni vele, amit másokkal is, s hiába ismer már régóta, el fogja hinni minden szavad. – ezzel próbálom nyugtatni magam, bár magam sem hiszem el, hogy ne látna át hazugságaimon. De egy próbát mindenképpen megér.

Mély levegőt veszek, elszámolok tízig, s mielőtt megfordulhatnék, egy kéz megállít.

Ijedtemben hátra ugrok, és a táskámat is sikerül elejtenem, aminek a tartalma szétgurul az aszfalton. Remek! Most szedhetem össze. Morgolódva guggolok le, miközben magamban mindennek elhordom a kéz tulajdonosát, majd elkezdem felkapkodni a cuccaimat a földről.

– Hadd segítsek!

– Egyedül is megoldom – sziszegem.

Hiába próbál a segítségemre lenni, és felszedni a kihullott cuccokat, én mégis kilököm kezéből – ezzel plusz munkát okozva magamnak –, s miután újra a földet érnek a dolgaim, én magam dobom bele azokat a táskámba.

– Szórakoztató, ahogy morgolódsz – neveti el magát, s ha most be lenne cipzározva, habozás nélkül hozzá vágnám a táskámat. Seggfej!

– Örülök, hogy ilyen jól szórakozol – mondom szarkasztikusan, és felállok. Nem szándékozom több időt rá pazarolni, amikor jobb dolgom is van. Erre még mindig itt szerencsétlenkedem ahelyett, hogy elindulnék, és faképnél hagynám őt. Minek szólított azon a néven, ahogy csak Ricsi hívhatott? Miért akarja újra feltépni a még forradásban lévő sebemet? Miért?

– Bocs, de mindig elfelejtem, hogy mennyire ijedős vagy – kér bocsánatot, s megpróbálja bevetni ellenem a boci szemeit és legördített ajkait. Amik általában mindig elérték a kellő hatást, ám most csak szem forgatva reagálok rá, majd kikerülöm őt, s végre-valahára hazaindulok. – Korni, várj már! – kiált utánam, de nem foglalkozom vele, inkább meggyorsítom lépteimet, hogy minél előbb távolabb kerüljek tőle. – Beszélni akarok veled. – Nem adja fel?

– De én nem – ordítok vissza.

– Ne csináld! – fut utánam, és hosszú lábainak köszönhetően hamar beér. Éljen! Most hazáig nem tudom levakarni magamról, és meg kell hallgatnom, akármit is akar mondani. Bár ha a megérzésem nem csal, Ricsi lesz a téma, illetve hogy mennyire léptem túl rajta. Az utóbbiról viszont kénytelen leszek hazudni.

– Ha Ricsiről akarsz beszélni, akkor most menj el. – pillantok rá, de tekintetem ezután már nem tudom levenni róla. Annyira hasonlítanak. Ugyanaz a meleg csokoládébarna tekintet, ugyanaz a mosoly, s ha ajkai felfelé görbülnek, akkor Ricsiéhez hasonló nevetőráncok is megjelennek az arcán. Amit most pár napos borosta fed, és sötétbarna, szinte már fekete haján is látszik, hogy ideje lenne meglátogatnia a fodrászt. Ám mégis a kissé borzos, most keltem fel hatású tincsek rosszfiús külső kölcsönöznek neki. S ehhez a fekete bőrdzsekije, szakadt farmerja és a testét borító néhány tetkó is hozzátesz. Habár nem látszik rajta, de plasztikai sebésznek készül, és nem azért, hogy a mellnagyobbítása vágyó csajok melleit fogdossa, hanem másoknak szeretné visszaadni azt, amit egy baleset során elveszítettek, mint mondjuk az arcuk. Persze azt nem állítom, hogy nem kapna az alkalmon, ha valaki mellét kéne megfognia szépészeti beavatkozás céljából, de ez neki csak másodrendű lenne.

– Rendben – bólint egyet beleegyezése jeléül. – Majd találkozunk vagy nem. Szia, Korni! – köszön el, s ezzel egy időben megkönnyebbült sóhaj szökik ki tüdőmből, hiszen elértem a célomat, és elment. Azonban mégsem vagyok teljesen boldog, mert ezzel hatalmas űrt hagyott bennem, és egy részem hiába szeretett volna beszélni vele, esetleg meg is ölelni, vagy újra felépíteni a kapcsolatunkat, de a nagyobbik felem egyáltalán nem kíváncsi rá, és a mondandójára. Csak felejteni akar, s ezt azzal érhetem el, ha eltaszítom magamtól, ha soha többet nem állok szóba vele.

Tovább folytatom utamat, mintha mi se történt volna, mégis alig haladok négy lépést, és megtorpanok, mert valami nem hagy nyugodni. Miért várt eddig? Miért nem keresett fel hamarabb? Mit nem mondhatott el eddig? Agyamat ezekhez hasonló kérések rohamozzák meg, minek hatására feltör bennem a tudni akarás. Tudni szeretném, hogy miről akart beszélni, hogy mi az a nagy titok, ami csak most láthat napvilágot.

– Francba! – káromkodom el magam, majd száznyolcvan fokos fordulatot véve rohanni kezdek abba az irányba, ahova valószínűleg Áron ment.

Csak érjem utol! – imádkozom magamban.

Ha lehet még az eddigiektől is gyorsabban futok, és nem törődöm azzal, hogy beszúrt az oldalam, mert Áron utolérése sokkal fontosabb, mint ezen nyavalyogni.

– Ezt nem hiszel el! – dobbantok egyet idegességemben, mikor épp előttem vált pirosra a zebra előtti lámpa. Csak nekem lehet ilyen szerencsém.

– Azt hittem több időbe telik – hallok meg egy hangot mellőlem, mire megint megugrok, s az illető elneveti magát. Egyből felismerem a hang tulajdonosát, s ha most nem azt utcán lennék, nem állnék jót magamért.

– Muszáj mindig ijesztgetned? – mordulok rá kicsit sem kedvesen.

Most komolyan, hobbit űz belőle?

– Muszáj mindig megijedned? – villant rám egy pimasz mosolyt.

– Utállak! – sziszegem, és nem túl nőies és felnőttes módon összefonom mellkasom előtt a karomat, és durcásan elfordítom a fejemet.

– Dehogy utálsz – neveti el magát.

– De igen – erősködöm, s még mindig nem nézek rá.

– És ha megvesztegetlek egy kis… – gondolkodik el. Szemem sarkából rápillantok, és mintha tudná, hogy nézem, száját összecsücsöríti, és a nem létező szakállát kezdi el simogatni – cukorral? – vonja fel a szemöldökét.

– Hát… – teszek úgy, minta megfontolnám az ajánlatát, bár ha valami más édességet mondott volna, mint a fagyi, akkor az első fagyizóig ráncigáltam volna, hogy behajtsam rajta az ajánlatát. – Anya azt mondta, hogy a cukros bácsik veszélyesek – mondom kislányos hangon, és a hatás kedvéért más az ajkamat is legörbítem.

Kész! Ennyi kell nekünk, hogy mindketten nevetésben törjünk, és hónapok óta először tényleg igazi a mosolyom.

– Én nyertem! – ugrik fel örömében. – Pongó vesztett, és most jön ötezer forinttal. Ez az! – öklöz a levegőbe, majd valami idétlen táncba kezd, ami inkább toporzékolásra hasonlít egy kis seggrázással megfűszerezve. Íme, a jövő plasztikai sebésze, Asztalos Áron.

– Ha kiörömködted Magad, akkor mehetünk? – kérdezem halvány mosollyal az arcomon, de mintha meg se hallaná, táncol tovább, és igyekszik minél több és változatosabb mozdulatot belevinni, míg a mozgása az esőtáncra nem kezd hasonlítani.

– Ha miattad esni fog, te leszel az élő esernyőm – fenyegetem meg, mire kővé dermed, és értetlenül kezd mustrálni.

– Azt megnézem – tesz felém egy lépést. – A fejed fölé emelsz vagy… – még egyet lép – vagy a lábam közt fogsz járni? – harap alsó ajkába, és ezzel a perverz mosolyát igyekszik elfojtani. – Hm… Nem is tudom melyik lehetőség a csábítóbb – nedvesíti meg száját. – Egyértelműen az utóbbi csak más helyen és helyzetben. Ahogy előttem térdelsz…

– Oké! – szakítom félbe, mert nem vagyok hajlandó végighallgatni a fantáziálását rólam. – Ha kiperverzkedted magad, akár indulhatnánk is – sürgetem.

– Olyan fantáziaromboló vagy! – morogja már sokkal kevesebb lelkesedéssel, s mint egy megsértődött kisgyerek karjait mellkasa előtt összefonja, és felhúzott orral hátat fordít nekem.

Gyerekes.

– Ó, sajnálom, hogy nem vagyok rá kíváncsi, hogy mit tenne velem a halott barátom öccse – kapom fel a vizet, és a kelleténél kicsivel hangosabban, enyhe éllel a hangomban ejtem ki a szavakat, mire többen is ránk kapják a tekintetüket. Azonban jelen pillanatban az érdekel a legkevésbé, hogy sikerült felhívnom magunkra a járókelők figyelmét. Sokkal jobban idegesít, hogy Áron felhúzott, és bedőltem neki, hogy tényleg Ricsiről akart beszélni, s emiatt ment el, mikor mondtam neki, hogy nem vagyok kíváncsi a mondandójára.

Mr. Hiszti kirohanásom után hajlandó megfordulni, s ahelyett, hogy annyiban hagyná a dolgot, valami egészen mást mond:

– Azt hiszed, mert én vagyok a fiatalabb, ezért nekem kisebb? – mutat rá büszkeségére, ezzel tovább feszítve azt a bizonyos húrt, amely bármelyik pillanatban elpattanhat.

– Jézusom!

Még egy ilyen és faképnél hagyom.

– Őszintén válaszolj, Korni! – kérése meglep, s mielőtt bármit is reagálhatnék rá, csuklómat ujjai közé szorítja, és egy gyors mozdulattal magára ránt, mely miatt a testem a mellkasának ütközik. Még védekezni sincs időm ellene, és egyik keze máris a derekamon pihen, míg másikkal az állam alá nyúl, s arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek, ahogy ő is teszi: mélyen. Tekintetében pajkosság csillog, mint régen, mikor minden igyekezetével azon volt, hogy paradicsom pirossá varázsolja arcomat. Mikor csak viccből hozott elő ilyen témákat, de csak akkor, ha Ricsivel voltam, vagy legalábbis a közelemben volt. Kizárólag az ő jelenlétében szeretett kínos helyzetbe hozni, mert felettébb mulattatta, ahogy testvére mellkasába fúrtam a rákvörös arcomat, hogy elrejtsem előlük. Mely után már Ricsi is ellenem fordult, és immár ketten vehettek célba, hogy még jobban zavarba hozhassanak. De egy idő után hozzászoktam, s egyre kevésbé pirultam el, azonban a kedvükért mégis úgy tettem, mintha még mindig zavarba tudnának hozni.

– Nem hanyagolhatnánk a témát? – feszengve érzem Magam a karjai közt, és a lehető leghamarabb szabadulni szeretnék ebből az intim helyzetből, ám ő akaratom ellenére is vasmarokkal tart ott.

– Olyan ártatlanul nézel, azzal a zöld szemeddel. – Szabad kezével végigsimít arcomon, majd hüvelykujjával többször is végigszántja az alsó ajkamat. Hol szemembe néz, hol számra vezeti a tekintetét, és ezt többször is megismétli egymás után, mégse cselekszik. Ettől szívem egyre hevesebben dobog mellkasomban, mintha ki akarna szakadni onnan, a gyomrom borsó méretűre zsugorodik, és nem tudom, hogy mi lesz a következő lépése, de már előre félek tőle. Arca vészesen közel kerül az enyémhez, ajka szinte súrolja az enyémet, ám mielőtt megérezhetném számon az övét, elhúzódik, és hirtelen lecsap. Ám puha ajkai az arcomat érik. – Menjünk, Picurka!

Esetlenül bólintok, mert a döbbenettől még mindig nem tudok szóhoz jutni, és hagyom, hogy kezeinket összekulcsolva maga után húzzon.

ღღღ

Remeg a lábam, liftezik a gyomrom, a szám kiszáradt, s a torkokban is hatalmas gombóc keletkezett, ami másodpercről másodperce egyre nagyobb és nagyobb lesz. Szédülök, a látásom is kezd homályosodni, és kezemmel kénytelen vagyok valami kapaszkodó után kutatni, mert félő, hogy bármelyik pillanatban felmondhatja a lábam a szolgálatot, és összeeshetek. Mindeközben a mellkasom eszeveszett gyorsasággal emelkedik fel és le, érzem, ahogy minden levegő kiszalad a tüdőmből, s nem jutok friss oxigénhez, ahogy a pánik egyre jobban eluralkodik rajtam. A légszomj egyre jobban fokozódik, és a rettegés végigkúszik gerincemen, ahogy esetlenül próbálok levegőt venni, de nem megy.

Lélegezz, Korni, lélegezz!

– Korni, jól vagy? – hallom meg valahonnan a közelből a hangját. Talán mellett van, vagy előttem áll, nem tudom, csak azt, hogy a tüdőmben lévő szorító érzés egyre rosszabb, és bármit megadnék azért, hogy enyhüljön a kín. – Próbálj meg lélegezni. – Aggodalma kicseng a szavaiból, ahogy lassan és halkan tagolja Nekem a szavakat.

Nem megy!

Gyenge szorítást érzek a kezemen, s valahonnan a távolból bátorító szavai is eljutnak Hozzám: „Csak egy apró lélegzet kell, Korni, és utána több is menni fog.”

Arra kényszerítem a számat, hogy ajkaim elváljanak egymástól, hogy aztán be tudjam szívni a levegőt. Harcolok azért, hogy belélegezhessek egy kis oxigént, ami életmentő lenne, de semmi. Olyan érzés ez, mintha vízben lennék és a levegőm fogytán volna, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy felússzak a felszínre, ám ahogy elfogy az összes oxigén, feladom a küzdelmet, és hagyom, hogy a víz maga alá gyűrjön.

Még egyszer, csak még egyszer… Érzem, ahogy a levegő bejut a tüdőmbe, és a szorító fájdalom is enyhülni kezd, ahogy egyre több és több oxigénhez jutok.

– Hál’ istennek! – sóhajt fel megkönnyebbülten Áron. – Jól vagy?

Az agyam üvölti az igent a kérdésre, és azt szajkózza, hogy felejtsük el az egészet, míg a szívem erősen a nem felé húz, hogy aztán a kihúzza belőlem az igazat a többi hazugságról is.

– Nem – vallom be, és sírva a karjaiba omlok, hiszen ha egy könnycsepp is legördül, akkor azt ezer másik is követ. Izmai megfeszülnek körülöttem, és olyan védelmezően ölel magához, mintha ezzel az egyetlen tettével el tudná űzni minden démonomat, és minden fájdalmamra gyógyírt találna. Ettől csak jobban rám tör a zokogás, de nem úgy, mint kiskoromban, mikor elestem, és lehorzsoltam a térdem, vagy megcsípett a méhecske, nem is úgy, mint mikor szurit kaptam, s haragudtam anyára, amiért elvitt az orvoshoz. Ez ezektől sokkal fájóbb és mélyről jövőbb volt, mint mikor a szívedet tépik ki a helyéről, és csak a tátongó űr marad helyette és a kínzó emlék.

Olyan gyengének és kicsinek érzem magam, mint egy védtelen kisállat, akin az emberek csak úgy átgázolnak, s ha kell, még bele is rúgnak, hogy jobban fájjon annak az ártatlan teremtésnek, aki nem követett el ellenük semmit, csak egy kis szeretettre vágyott, amit ezúttal se kapott meg.

– Itt vagyok melletted, Korni! – suttogja halkan a fülembe, miközben végigsimít a hajamon, melynek hatására még jobban hozzábújok. Áron pedig minden szó nélkül fölemel, és a karjába kap, hogy bevigyen valamelyik szobába. Ahogy átlépi az egyik szoba küszöbét, ismerős illat csapja meg orromat, és a gyomrom görcsbe rándul, a szívem pedig összefacsarodik.

Nem hozhat ide!

– Ne! – nyöszörgök tiltakozva, de ő, mintha ezt meg se hallaná, megy tovább, míg el nem ér a szoba közepéig. Olyan óvatosan fektet az ágyra, mintha porcelánból lennek, s elég lenne egy rossz mozdulat ahhoz, hogy összetörjek. Ahogy megérzem alattam az ágyneműt, szédülni és émelyegni kezdek, mert mind a párnának, mind a takarónak olyan illata van, mint Ricsinek, és most nem tudom elviselni. Azok után nem, hogy megtudtam, mire készült a halála előtt. Hirtelen felülök, és le akarok mászni az ágyról, hogy elmehessek, hogy ne érezzem Ricsi parfümjének és tusfürdőjének az aromáját, de valami megakadályoz benne. Magam sem tudom, hogy mi, talán egy láthatatlan erő tart vissza, vagy csak egy különös érzés, ami azt sugallja, hogy itt kell maradnom. Bármi is legyen az, visszamászom az ágy közepére, majd olyan kicsire kuporodom össze, amennyire lehetséges, és minden lélegzetvétellel egyre többet szívok be a szobában terjengő illatból.

– Olyan vagy így, mint egy elhagyott kiskutya, aki azért húzta ennyire össze magát, mert fél, hogy újra bántja valaki, és ezt szeretné elkerülni. – Hangja halk, mintha csak magában motyogna, de én mégis hallom. S bármennyire is furcsa, hogy egy kiskutyához hasonlít, valahol mélyen legbelül elveszettnek érzem magam, mint aki nem találja a helyét a világban. Olyan vagyok, akár egy lélek nélküli test, aki csak úgy van, és tengődik a Földön, akinek már nincs miért élnie, aki ugyan mindennap felkel, egyetemre megy, mely után egyből rohan is dolgozni, s hogy egy perc szabadideje se legyen, tanul, mint valami őrült. Mindezt azért teszi, hogy ne legyen ideje emlékezni, hogy ne gondoljon szerette elvesztésére. – Min gondolkozol, Picurka?

– Semmin – suttogom.

– Ugye tudod, hogy Nekem mindent elmondhatsz? – kérdezi, mire válaszul bólintok, és lehunyom a szemem, hogy kizárjam a külvilágot, hogy egy olyan helyen lehessek, ahol Ricsivel vagyok, s minden a legnagyobb rendben van. Elsőként a megmentésem éjszakája jut eszembe, amikor remegő testemet tartotta a karjai közt, és próbált nyugtatni, de ezt az emléket hamar elhessegetem, s hagyom, hogy egy másik vegye át a helyét, ami boldogabb, és szívesen átélném újra. Ám ez az illúzió hamar szertefoszlik, és újra a fájdalmas valóságban találom magam.

– Nap nap után nélküle… Én beleőrülök a kínba

– Jaj, Korni! – Azonnal mellettem terem, és védelmező karjait szorosan körém fonja, majd puszit nyom a homlokomra. Nem mond semmilyen nyugtató szót, ahogy azt az ember elvárná ilyen helyzetben, hanem csak a kezei közt tart, a hajamat simogatja, s újra és újra puszit lehel a homlokomra, majd óvatosan az ölébe húz, és lassan ringatni kezd.

Gyengéd érintése úgy hat, mint a sav: maróan, pedig Ricsi halála óta senki sem ért ilyen gyengéden hozzám. Senki sem akart óvó karja közé vonni, hogy ott aztán nyugalomra leljek, mert a félelem erősebben dübörgött bennem, és egy rossz lépés elég volt ahhoz, hogy világgá szaladjak.

– Köszönöm! – suttogom felé fordulva, s ahelyett, hogy egy „nincs mit” mormolna rá, halványan elmosolyodik, és újra végigsimít a hajamon. Várom, hogy elvegye onnan a kezét, vagy elforduljon, de egyiket sem teszi, csak töretlenül engem néz. Pár perc után sem húzza el a kezét, és továbbra sem veszi le rólam a tekintetét. Hirtelen az idő lelassul, belenézek Áron szemébe, ő is az enyémbe, és semmi épkézláb gondolat nem jut az eszembe, még csak el sem húzódom, pedig arca egyre közelebb ér az enyémhez, s ez az a pillanat, amikor megcsókol. Szívesen mondanám, hogy ekkor elhúzódom tőle, de nem ez történik. Sőt viszonzom a csókját.